Sziasztok! :) Augusztus 17-27 nem leszek egyáltalán gépközelben, így tuti nem lesz új fejezet. Megértéseteket köszönöm előre is. Igyekszem hozni utána az új fejezetet a lehető leghamarabb. :)

                Ez a meleg, hm... mindig is szerettem melegben ébredni. Bár ez picit túl meleg, inkább kidugom a lábam. Ez furcsa... nem lett jobb... - Ekkor csapott meg az az orrfacsaró szag. Kipattantak a szemeim és villámgyorsasággal ültem fel az ágyamban. A szobám lángokban állt.

                Magam sem tudom, hogyan jutottam ki az ágyból vagy a szobámból, de már a folyosón rohantam kifelé, amikor jajveszékelésre lettem figyelmes és nem tudtam megállni, hogy ne rohanjak az illető segítségére, még ebben a szörnyű helyzetben is.

                Kértem, hogy kiáltson, hogy oda találjak. Egy jobb kanyarral és pár méterrel odébb megtaláltam Xorak-ot, a kristályterem fő ork vezetőjét. Egy gerenda esett a hátára és nem tudott kimászni alóla. A háta mögött a lángok egyre közelebb és közelebb jöttek, mindent elpusztítva.

                Próbáltam segíteni régi jó barátomon, de puszta kézzel sehogy sem ment. Neki futottam és belerúgtam, de semmi. Körbenéztem magam körül és egy vastagabb bottal neki feküdtem ismét, éreztem, ahogy elhagy minden maradék erőm és gyengülök, de nem adhattam fel.

                Egy erős kart éreztem magam körül, aki megmarkolta az én kezem felett a botot és együtt elmozdítottuk a súlyos gerendát és kihúztuk alóla Xorak-ot. Ekkor néztem fel a mi hős megmentőkre... Zylovar-ra. Ketten kihurcoltuk hatalmas barátunkat a palotából. Kint hatalmas tömeg és sorokban adták kézről- kézre a vízzel teli vedreket, hogy oltsák, a tűzet. Egy ápoló tündér sietett hozzánk két nagydarab férfival, akik átvették Xorak-ot, a tündér elvégzett rajtunk egy gyors vizsgálatot, hogy nincs-e füstmérgezésünk vagy valami más mellékhatás. A lelkünkre kötötte, hogy ha nem éreznénk jól magunkat, azonnal keressük meg, majd a két férfival és Xorak-kal elmentek a sürgősségi sátrak felé.

                Mire segítőm felé fordultam volna, hogy megköszönjem, de ő nem volt sehol. Mondjuk mit is várhatunk az Árnyék gárda rejtélyes vezetőjétől?

Teendő híján körülnéztem, hogy elkél-e valahol a segítség, de sehol nem volt semmi olyan gond, amiben segíthettem volna.

                Órákon át oltották a tűzet, végül sikeresen. Egy felderítő csapat indult, hogy felmérje a károkat és én is velük tartottam. A sokajtós terembe érve, szörnyű látvány tárult elénk. A falak feketék a koromtól, a betört ablak és a nyitott ajtó miatt a hamu kavargott a földön, gerendák leszakadva és földre zuhanva.

                Mindenkinek adtak egy listát azokról a személyekről, akik a palotában tartózkodtak a tűz előtt és utána sem jelentkeztek és nem voltak a sérültek között sem. A falra is tettek egy ugyan ilyen listát, hogy akiket megtaláltunk azokat húzzuk ki onnan, illetve időnként egyeztessünk a listánkkal.

                Mindenki elindult keresni, ki csapatban, ki egyedül. A történtek után inkább én is egyedül indultam el és jártam körbe a palotát. Elmentem a gyakorlóteremhez, de ott nem találtam senkit, csak a pusztítás nyomait, onnan a börtön felé vettem az irányt és a lefelé vezető lépcsőn találtam is valakit. Megnéztem, hogy életben van-e, majd segítségért mentem, miután kicipeltük a sérültet és kihúztuk a listáról, majd visszatértünk a palotába és folytattuk a keresést.

                A lista már elég fogyóban volt, ahogy egyeztettem az enyémmel megakadt az apám nevén a szemem. Gondolkodás nélkül a Kristályterem felé vettem az irányt, mert akárhogy is olyan személyiség amilyen, mégis csak az apám.

                A terem ajtaját törmelék zárta el. Amilyen gyorsan csak lehetett lebontottam annyira, hogy beférjek. Az állvány lábánál ott feküdt az apám eszméletlenül, míg rohanásban odaértem hozzá minden átfutott az agyamon, a komától, a halálig.

                Megnyugodva tapintottam nyakán az eret, mely lüktetett. Hálát adtam az Orákulumnak, hogy nem hozta előbbre az uralkodásomat, apám halálával. Üresnek éreztem magam, de nem értettem miért, míg fel nem néztem a...

                - A KRISTÁLY!!! – csurom vizesen ébredtem vagy inkább szöktem ki ágyból. A szívem a torkomban dobogott, de mégis megnyugodva tapasztaltam, hogy a szobám nem áll lángokban. Próbáltam megnyugtatni magam, hogy ez az egész szörnyűség és a kristály eltűnése csak álom volt, bár nagyon nem jött össze így gyorsan lezuhanyoztam és felöltöztem, majd egyenesen a Kristályterembe rohantam. A nagy fénylő kék kristály a helyén volt, alatta épp az apám és a három gárda vezetői tanácskoztak, így mint aki ott se volt kisurrantam és visszamentem a szobámba.

                Leültem az ágyamra és jobb dolgom híján kinéztem az ablakon. A belső párkányon egy pici Sgarkellogy ült és engem nézett. Annyira meglepett, hogy fel sem fogtam, mikor már elindultam felé. Mikor közelebb értem volna, hogy megérinthessem, egyszerűen egy pukkanással eltűnt.

                Úgy tudtam, hogy ezek a kis ördögszerű lények igen ritkák, és akkor is csak Halloween-kor látni egyet, kettőt az erdőben. Bár ennél többet nem tudtam róluk, szóval úgy döntöttem felkeresem Zin-t.

Hosszan mentem a folyóson el a Kristályterem előtt, ahonnan kiszűrődött a tanácskozás zaja, bár érteni nem lehetett, nem is értem, hogy nem hallottam az előbb mikor berontottam. A sokajtós terembe érve, felügettem a lépcsőn és jobbra fordulva bekopogtam a laborba, azt remélve, hogy Zin itt van.

                - Gyere! – hangzott a válasz, de én már benn is voltam.

                - Szia, Zin! Hogy vagy? Min ügyködsz? Segíthetek valamit? Alakítottál valamit a szárnyak tervén?

                - Elég, elég, elég, ismerem én ezt, a „sokat kérdezek, mert akarok valamit” formát. Bökd ki, mit akarsz, aztán hagy dolgozni.

                - Én csak felőled érdeklődőm, mért kell egyből arra gondolni, hogy érdekből keresel? – kérdeztem tetetett sértődöttséggel.

                - Mondjuk azért, mert engem mindenki érdekből keress, de térj a lényegre lényszíves, mert szeretnék dolgozni, nyugodtan. – nézett rám csípőre tett kézzel.

                - Jól van na. Szóval az érdekelne, hogy mit tudsz a Sgarkellogy-król?

                - Epikus familiáris és ritka, csalija a villa, étele a megszállott alma, fekete ördögszerű kis lény, vasvillával. A „Kárhozottak faluja” a kedvenc helyük, ott is lehet fogni őket.

                - Itt milyen gyakori év közben?

                - Itt? Ráadásul évközben? Egyáltalán nem valószínű, sőt inkább kizárt dolog.

                - Értem... – Ettől nem lettem okosabb.

                - Viszont, lehet valaki familiárisa. De miért kérdezed?

                - Á, semmi, felejtsd el. Most megyek, kösz az infót. Szia Zin!

A Zene kertjében sétálgattam miközben, a Zintől kapott infókon rágódtam. Ha az a kis izé itt volt, akkor biztos, hogy valaki familiárisa, ahogy Zin is mondta. Már csak azt kell kiderítenem, hogy kié. Leültem a tó mellé és néztem, ahogy a halak úszkálnak nyugodtan. És ettől a túl nagy nyugalomtól megint csak eszembe jutott az, amit meg kell tennem azért, hogy biztonságba legyenek a számomra fontos személyek és mindenki más.

Meg zörrent mellettem a bokor, de nem ijedtem meg hisz éreztem, hogy csak az én szeretett Ghosteye-om, aki megérezhette szomorúságom és jött vigasztalni. Leült mellém és a kezem aládugta az orrát, simogatást követelve. Így ültünk még jó pár órát, mert mire feleszméltem, már lemenőben volt a nap.

            - Honnan kellett volna tudnom, hogy az az átkozott madár pont a címer madár? Amúgy is... olyan messze volt, nem is láttam rendesen... - mentegetőztem már ezredszer Dominik előtt.

            - Hát pont ez az! Ha nem látod, akkor minek lősz rá? Tudod jól, hogy védett madárfaj Eel területén, ahogy azt is tudod, hogy ezért akár száműzetés is járhat! - szidott a visszaút alatt ugyan csak ezredjére, az én bajtársam, barátom, mentsváram, tanácsadóm, felvidítóm és személyes őrzőm, a hazafele vezető úton.

            Gyakran mikor ránézek, eszembe jut mennyit vitatkoztam apámmal a védelmemet illetően, mert szerinte az úgy helyén való, hogy a királyi család tagjai legalább 5 őrrel járjanak, mert míg három harcol, kettő kimenekíthet.

            - Jaj, ne legyél már ilyen vaskalapos... elintéztem, nem? Ezt is megoldottam, ahogy mindig mindent. - próbálta enyhíteni a kedélyén több- kevesebb sikerrel, mivel nem szerettem, ha haragszik rám.

            - Hát éppenséggel nem rajtad múlt a lebukás, mert, ha nem lett volna az én higgadt természetem, akkor még most is ott ülnél a tetem mellett és rágnád a körmeidet, hogy most mihez kezdj vele, mert eszedbe se jutott volna a táskádban levő Maró vegyület pergamen...

            - Igen, csak nem lett volna mi az eszedbe jusson, ha én nem ragaszkodom ahhoz, hogy elcipeljük magunkkal a vegyész ketyeréket, Mr. Hű de Higgadt. - vágtam hozzá.

            - Minden áron neked kell, igazad legyen? Ugye? - támadt ki, haraggal a szemében.

            - Hát, na ná! Mégis mit hittél, hogy feladom?

            Láttam rajta, hogy meglepte a kérdésem és egy ideig csak mentünk egymás mellett csendben. Ő a gondolataiba merülve, én meg a szemem sarkából őt fürkészve.

            - Nem, ez az utolsó dolog, amit veled kapcsolatban valaha is hinnék. – bökte ki.

            Jól estek a szavai, életem legszebb bókja volt, amit valaha kaptam. Elég sokáig lehettem csendben, mert elnevette magát.

            - Felírom a naptáramba, hogy "Chalotte, az örök mondó, kifogyott a szavakból" és majd megkérlek, hogy dedikáld nekem.

            - Fogd be, lökött. - nevettem én is vele - szerinted én csak úgy osztogatom az aláírásomat? Még mit nem! Majd, ha királynő leszek, meggazdagodsz az aláírt naptáron! – vicceltem már én is.

            - Persze Kedves, minden vágyam!

            És ezzel le is lett zárva az ügy.

            Úgy éreztem magam, mint akit kifacsartak, mint a szilva, amit Purro hoz egy- egy útjáról és kilapul. Mihez kezdek ezután? Nem tudom, hogyan szabaduljak ettől a tehertől, hogy ki segíthet, ha nem mondhatom el senkinek.

            Minden gondolatom a köré fontam, hogy hogyan oldom meg ezt a galibát, mert be kell, hogy valljam a sok ökörség mellett nem tudtam elég okos lenni most és csak úgy álltam tehetetlenül, ködös elmével. Bár tudtam, hogy jönni fog az ötlet, de azt reméltem nem túlkésőn. Tudtam ki segíthetne, mert hát ki más, mint Dominik, de úgy-e őt nem keverhettem bajba, ekkorába meg pláne nem.

            Túl elkalandozhattam, mert azért esett meg, hogy majdnem...

            - VIGYÁZZAAAAAAAAT!!!

            Hálát adtam a sok edzésért, amit nem keveset átkoztam, de így elkerültem, hogy egy repülő... valami levigye a túlterhelt buksim, bár belátom most nem bántam volna, ha elvesztem a fejem.

            Miután az a valami a földbe csapódott tőlem pár méterre, persze már mindent értettem és rohantam is az én feltaláló barátom, Zinlen segítségére. Akit egyáltalán nem láttam a becsapódás helyéből felszálló füsttől.

            - Zin, Zin! Jól vagy? Szólalj már meg! A Szent Orákulum nevére, Zin!

            - I... itt... itt vagyok!

            - Na, végre! Gyere, segítek! Gyere, szerintem ez az izé nem húzza sokáig már.

Sikerült biztos távolságba húznom és már mind a ketten kaptunk levegőt normálisan. Nem tudtam megállni, hogy ki ne faggassam a találmányával kapcsolatosan, ami nem kicsit gallyra ment.

            - Ez mégis mi a fene volt?

            - Hát, ami azt illeti egy új dolgon ügyködőm, tudod... annyit néztem a vad Chestok-ot, hogy kedvem támadt... hááát... tudod... na jó belátom, hogy ez butaság, de azért a remény... - hebegett össze- vissza és olyan vörös lett, mint a rák.

            - Várj, várj nem értem. Mit akartál te? - néztem a zöld, ténylegesen reményekkel teli, Elf szemeibe. A felismerés úgy hasított belém, mint a mennykő. - Ez csak egy vicc úgy-e? Kérlek Zin, mond, hogy nem akartál repülni, mond, hogy az a valami nem egy...

            - De nagyon is... azok szárnyak. – BUMM! - Na jó, csak azok voltak....

            - Figyelj, szerintem maradj a képzelet szárnyalásnál, okés?

            - Jó... egyelőre. - sóhajtott egy bánatosat.

            - Egyelőre. - sóhajtottam vele együtt. - de most elviszlek a betegszobába, gyere.

            - Van más választásom? - elég egyértelmű lehetett számára az arckifejezésem, mert vette a lapot - Szóval, nincs.

            Miután ezt a jó madarat a megfelelő kezekbe adtam, már későre járt, így a szobám felé vettem az irányt. A lépcsőn lefelé már megint ugyan ott tartottam gondolatilag, mint az előtt. Tudtam, hogy ha már a barlangba nem mehetek vissza gondolkodni, akkor talán a szobámban többre jutok.

            - Abból ítélve amerre tartasz, nem hozzám indultál. – hangzott ironikusan a nekem szánt mondat.

Sóhaj, fordulás, meghajlás.

            - Apa ne most, fáradt vagyok, vissza akarok vonulni a szobámba.

            - Elképzelem milyen fárasztó napod lehetett, az a sok időherdálás, amit egész délután folytattál. Nem is tudom, hogy vagy képes még járni. De hát könnyebb léháskodni, mint hasznosan tölteni az időt, akár magunk fejlesztésével, akár a megszerzett tudás gyakorlásával, mert hát lemerem fogadni, hogy nem gyakorolni voltál. Úgy-e bár...

            - Nem.

            - Néha tényleg megfordul a fejemben, hogy te egyáltalán nem is akarsz királynő lenni. Bár a jelenlegi állás szerint, nem is nagyon tűnsz királynőnek, valónak, hisz aki az akarna, lenni nem fecsérelné az idejét mindenféle butaságokra és a célra koncentrálna. Inkább tűnsz egy buta gyereknek, mint egy érett felnőttnek. De akármit mondok úgy is süket fülekre talál nálad. Az utolsó reményem, hogy hamar megjön az eszed és belátod végre, mekkora dolog előtt állsz. Eredj, nincs több mondanivalóm neked, hisz úgysem tudok már újat mondani és magamat meg nem szeretem ismételni.

            - Igen is.

            Fölösleges lett volna vitatkoznom vele, hisz az ő hallgatásánál volt fontosabb dolgom is, úgyhogy meg sem álltam a szobámig. Egy gyors tusolás után, felvettem a hálóingem és az ágyamba vetettem magam és mivel elég meleg volt még takaró se kellett. Hátamra fordultam és a plafont bámultam, ami elég volt ahhoz, hogy rájöjjek mennyire fáradt vagyok. Így inkább átadtam magam az áldott alvásnak.

          Emlékek árasztottak el... még gyerek vagyok és az ajtó melletti plafonig érő márványoszlop mögé bújok a trónteremben, ügyelve, hogy a hófehér tincseim ne lógjanak ki és ne vegyenek észre.

Egy férfi áll apám előtt, hasonlít rá, még a hangjuk csengése is hasonló, bár az apámé kicsit mélyebb. Egy jó fejjel magasabb apámnál és így a három lépcsőfoknyi magasság különbség meg se kottyan neki, ahhoz, hogy szembe nézzen a trónon ülő őfelségével.

- Ez badarság, itt neked semmi keresni valód sincsen. Rég lemondtál a jogaidról és hadd emlékeztesselek, hogy önszántadból. Aláírtad a lemondást még anyánk előtt. Nincs, amiért itt követelőzz, úgyhogy akár fel is adhatod. – a férfi közelebb hajol apámhoz, mond valamit, de annyira halkan mondja, hogy csak motyogást hallok, bár elég hatásos lehetett, mert apám szeme kidülledt, elvörösödött a méregtől és felszökött a helyéről.

- Őrség! Őrség! Vigyék innen ezt a senkiházit! Dobják ki a kapun és zárják be utána, hogy vissza ne jöhessen! Még csak ne is lássam! – majd fordul újra az idegenhez- Te meg, örülhetsz, hogy nem csapatom le a fejed, ezt nem tűröm, de anyánkra való tekintettel meghagyom azt a mihaszna életedet!

Az őrök már az idegen felé vették az irányt, de az leintette őket amolyan „pillanat” stílusban.

- Ne aggódj, fogsz te még látni, amikor visszajövök, azért ami az enyém, drága öcsikém. – Azzal hátat fordított apámnak és elindult kifelé. – Csak én akkor nem fogom meghagyni a te életedet, sem az övét. – Rám mutatott hosszú ujjával és haragtól ittas, fekete tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. A következő pillanatban a testem megfeszült és mintha nem is én irányítottam volna elő jöttem a rejtekhelyemről. Olyan rettegés fogott el ettől az erőtől, hogy meglepődtem, hogy még állok a lábaimon. – Kár lenne érted kis szépség, de a veszted apád bűne lesz és nem csak a tiéd, hanem az egész népeteké. – mondta, majd az ördögi vigyort a gonosz nevetése váltotta fel, ami ha lehet még rémültebbé tett, mint az előtt.

Apám az őrökre ordított, hogy vigyék ki innen ezt az alakot, de ez a sötét alak végig engem nézett, amíg kituszkolták a teremből.

Mihelyst megszakadt a szemkontaktus, mintha megszabadultam volna, a testem elernyedt és én összerogytam, teljesen erőtlenül. Az egyetlen reményem az volt, hogy soha többé nem látom viszont és nem kell ezt átéltem.

                Még hallottam apám hangját, ahogy a nevemet kiálltja, de én már egy külön burokba kerültem ahol nem volt semmi csak sötétség.

A sötétségben csak őt láttam, ahogy ördögien vigyorog és jön felém, de én nem tudtam elmenekülni, ugyan az a rettegés kerített hatalmában, mint a trónteremben.

- Charlotte! Charlotte gyere ide, nem kell félned Godric bácsitól. Nem bántalak, én... csak a lelkedet akarom. – és újra az az ördögi nevetés, amitől a rémület csak még erősebb lett.

A valóságba egy a barlang nedves talaján felém tett cuppanó hangú lépése rántott vissza és aztán még egy lépés és még egy, mindegyiknél összerezzentem a félelemtől.

Menekülni akartam, de a testem nem mozdult. Újra éreztem azt a feszítő érzést, amit gyerekkoromban az első találkozáskor.

- Mekkorát nőttél, de a szépséged ugyan úgy páratlan, mint gyerekkorodban. – Állt meg és méregetett, maga előtt összekulcsolt ujjakkal, egy bugyuta mosollyal az arcán. – látom a rémületet a szemedben, de nincs okod tőlem félni, még...

Leült egy nagyobb kőre és kifele kémlelt elkalandozva, de a testemben a feszítés nem szűnt, pedig legbelül tomboltam ellene, de még csak a kisujjam se tudtam megmozdítani.

- Nem foglak megölni, pedig ez egy szép kezdete lenne a bosszú hadjáratomnak apád ellen. – nézet rám az az emlékeimbe égett fekete szempár. –  Tudod, mit akarok és segíteni fogsz abban, hogy elérjem.

- Soha! Ha addig élek is, de én nem segítek neked.

- Nem-e? – nevetett és nézett rám játszott döbbentséggel- De még mennyire, hogy fogsz. Vagy talán nem érdekel a néped sorsa? A családodé? A sajátod? Az öcsédé? Dominiké? – Terült szét a gúnyos, győztes vigyor a képén, bennem meg az érzés, mikor az elemedbe találnak, amikor meghallod azt a szót, nevet, ami másnak semmi, de neked egy világ. Ami nélkül tudod, hogy már rég hagytál volna mindent a fenébe, hátat fordítva a rád számítóknak, azoknak, akik még elhiszik, hogy egyszer jó lesz.

Éreztem, ahogy megtörik bennem egy icipici valami és már nem küzdöttem a testemet fogva tartó erő ellen. Ürességgel a mellkasomban néztem rá és vártam, hogy elmondja, amit akar.

- Jó kislány, látom érted. Elmondom, mit kell tenned te pedig, megteszed, hanem akkor következményei lesznek, minden egyes elmulasztott alkalomnak. És ha valakinek még csak egy szót is szólsz erről, az meghal, mielőtt bármit is tehetne és a veszte okozója, te leszel! De gondolom, ezt mind tudod, hisz nem vagy te buta. Most pedig jól figyelj... – és csak mondta és mondta és mondta. Számtalanszor elismételtette velem, amíg az elmémbe nem éget minden szava, én már a “meghal” résznél elvesztem és éreztem, ahogy minden erőm elszáll miközben elhagytam azt a helyet, ami egykor még a menedékem volt.

Bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb... előre, le a szikláról hosszan a tengerparton. Még érzem a hátamba tekintetét, ahogy távolodásomat figyeli. Ha olyan lennék, amilyenek apám akar, ez nem történik meg. Ha jobban próbálkoznék királynővé válni, most nem lennék ebben a helyzetben. Ha fejet hajtanék minden elvárás előtt, nem lenne a menedék, ami most már a gonosz forráspontja. – fel a lépcsőn, át a síkságon- Ha... ha... ha... Megannyi “ha” és mindehhez az vezetett, hogy nem vagyok “tökéletes”, hogy makacs vagyok és felelőtlen, meg amiket apám szokott mondani.

            Az út, ami eddig mindig fájdalmas volt vissza, a rabságom falai közé, most még fájdalmasabb lett. Minden lépés szúrta a talpam, minden lélegzetvétellel egy kés döfődött a mellkasomba, minden nyelés mart, mint a sav egy elrontott vegyész kísérletben. – elérem a Sziklát és a rókalyukat- Vajon mennyi fájdalom fér el egy személyben, mielőtt belehalna? – közelebb érek a kapuhoz és a lábam földbe gyökerezik. Sok hülyeséget csináltam már, sok őrült dolgot vittem végbe és annál is több meggondolatlanság fűződik a nevemhez és váltott ki, ilyen üres érzést a végén. Ez mégis más, nem tudom hova tenni, nem tudom mi vár a végén, eddig mindig ugyan az lett az eredmény, a sok büntetés mellett... a semmi. A büntetések, amiket átéltem hozzáfogható sem lesz ennek a következményéhez. És az egészben a legrosszabb, hogy még neki se mondhatom el, mert azt nem élné túl sem ő, sem én.

Először is köszönöm a visszajelzéseket és a tanácsokat. Ezeket a jövőben is szívesen fogadom és igyekszem eleget tenni nekik.

Tarka virágos rét közepén fekszem, minden felhőben más- más alakot vélek felfedezni: ott egy Crysalim, egy Pulpatata, egy Melomantha és amott, nos… hát… talán egy Pimpel, bár hiányzik a füle és a bolyhos farkincája szegény párának.

Elégedetten tornászom fel magam a könyökeimre és nézem, ahogy az én kis Minaloo-m, Ghosteye, egy pillangó után vetődve elesik és átbukfencezik saját tengelye körül. Nevetésben török ki és a következő pillanatban Ghosteye leterít, majd hosszan nyúlik mellettem, mire még jobban nevetek. Minden olyan harmonikus, ez a csend, ez a béke és a nyuga…

- Charlotte! Charlotte! Azonnal nyisd ki! - ennyit a csendről meg a harmóniáról…

Az utóbbi időben meghosszabbítottam hibáim már így is hosszú listáját, az elmúlt hetekben minden egyes reggel erre ébredek, úgy is mondhatnám ez lett az új ébresztőórám. – Ébresztő kisasszony, különben még nagyobb bajban leszel, mint amilyenben amúgy is vagy!

Megszoktam, hogy ilyen hangnemben és ilyen fenyegetéssel költenek, bár megszokhatták VOLNA, hogy ez nem nagyon hat rám, mert minden változatlan marad. Hibát vétek, ők megszidnak, megbüntetnek, letöltöm, vagy épp teljesítem és kezdődik elölről.

- Megyek! – nyögöm álomittas hangon és lerúgom magamról a kedvenc takarómat. Egy láblendítéssel már ülök az ágyam szélén és az ajtó fele véve az irányt még magamra kapom ibolyakék köntösömet.

Ahogy nyitom az ajtóm, beviharzik rajta őfelsége, Ralph király, olyan vörös fejjel, mint az utána lebegő köpenye. Tudtam előre minden mozdulatát, annyiszor játszottuk el ezt. Leül az ágyam előtti sámlira, hátradől, keresztbe fonja a karját a mellkasán, 2 percig hallgat, rám néz kérdőn és várja, hogy rájöjjek miért jött, mikor ez nem történik meg, újra dühbe gurul és elmondja miért jött. Ez mind meg is történt így sorban, ahogy szokott.

- Felháborító, hogy milyen hanyagul szégyenbe hozod a családot, Charlotte. Te nem egy átlagos Eldarya-i lány vagy, aki esetében nem számít mit csinált. – Pedig hányszor szerette volna már az lenni… egy a sok közül… - TE egy hercegnő vagy Charlotte, egy hercegnő!!! Ami meg súlyosbítja, hogy a leendő királynő. Ezt nem engedheted meg magadnak, mit fognak gondolni az emberek? A nép? A mi népünk? A te leendő néped?

- Tudom és sajnálom, nem fog többet előfordulni. – bár azt se tudom mit vétettem…

- Ezt már annyiszor hallottam mégse változik soha semmi se! Sőt már néha azt hiszem, hogy csak hajtogatod a bocsánatkérést. – Upsz… - De mindig meggyőzőm magam, hogy nem, ez butaság Charlotte nem tenne ilyet, mert… úgy-e nem tennél?

- Dehogy is papa, hát mért lenne erre okom? – de azért az ujjaim keresztbe fonom a biztonság kedvéért.

- Jól van, helyes, viszont szóltam Monsieur Ludovic-nak, hogy ma dupla órát tarthat a tegnapi kihagyottért. Rögtön ebéd után kezdtek és büntetésből elmarad a vegyészetórád, erről is értesítettem már Donovan Professzort.

- De papaaa….

- Semmi de, tudhatnád az első szabályt: „Nem mondunk ellent az Orákulum és a király parancsának”. Úgy látszik, megártott az az egy kihagyott etikettóra. - És úgy ahogy beviharzott az imént, most ki is ment.

A napom további része, mormogással, duzzogással, dühöngéssel, varázslástanórával, etikettórával és vegyészetóra nélkül telt. Kezdtem úgy érezni magam, mintha újra gyerek lennék. “Nem csinálhatod x-et, mert én azt mondtam, de helyette y-t kell csinálnod, mert én azt mondtam.”

Még mindig ramaty hangulatban meneteltem hazafele, amikor egy ismerős fütyörészés ütötte meg a fülemet, de ehhez most nem volt sem kedvem, sem energiám.

- Chaaaaaaar! – de nem adta azt a Szent Orákulum, hogy ne vegyen észre, hát persze…

Unottan fordultam meg és néztem Eel legidegesítőbb, de egyben talán leghelyesebb elfére, Dyonisius-ra.

- Charlotte drágám, te Eldarya tüneménye, most hogy látlak, fény ragyogja be létem minden zegét – zugát, te vagy az én…

- Elég, elég mit akarsz?

- Ne legyél ilyen, ez a büntetés is eltelik.

- Honnan tudsz te erről? Kémkedsz utánam? Nem untad még meg, hogy állandóan utánam koslass? Hagy…

- Hé, hé, hé, az arcodra van írva minden, a dühöd, a csalódottságod, a megbántottság, egyszóval minden. Olyan vagy, mint egy időzített bomba. Ha nem lenne tiltott az erőd használata Eel területén, páran alulról szagolnák az ibolyát, ha jól sejtem.

- Utálom a sejtésidet… Hagyj békén.

Egyedül akartam lenni, távol mindentől, a palotától, apámtól, Dyon-tól, az elvárásoktól, mindentől. A kedvenc helyem felé vettem az irányt, mit sem törődve azzal, hogy éppen haza kéne mennem és jelenlétet tartanom apámnál.

Elértem a pavilont, majd HQ kapuját, ahol kisurrantam és „szabad” lettem. A nagy Szikla fele mentem a Sziklás lejtőig és le a lépcsőn. A tengerpartra érve elindultam az erdő irányába. Elég messze jártam már a lépcsőtől és a jelet is láttam, a sziklát a nagy vésett csillaggal. Körülnéztem alaposan és nem láttam senkit a környéken, aki láthatna, így futásnak eredtem a sziklafal felé.

 Tudtam minden egyes mozdulatot, néha már csukott szemmel csináltam. Ugrás balra, jobbra, még egyszer jobbra és egy kicsit nagyobb lépés előre és már bent is voltam az én kis rejtekhelyemen, amit csak úgy emlegettem, mint „A menedék”.

Csak egy kis barlang, de mégis nekem a mindenem, rég felfedeztem az egészet, nem volt mély csak pár méter, de ez így is tökéletes.

Elővettem a kő mögül a lámpást és meggyújtottam. A szemem elé tárult minden itt őrzött emlékem melyek a falba vájt „polcokra” voltak téve. A kedvenc babám, gyerekkori játékaim, képek apuval, anyuval, az öcsémmel, Ghosteye-al mikor még csak kölyök volt, ezen kívül festmények, rajzok, az első gyakorló fegyvereim és egyéb olyan tárgyak, amiket én készítettem régen, csupa olyan dolgok melyek számomra értékesek. Megannyi csodás emlék… mikor még boldog voltam, csak az a baj, hogy CSAK emlékek, mára már sehol sincsenek még csak a leghalványabb formában sem.

Egy képen akadt meg a szemem, amin apának a nyakába ugrottam a tengerparton és ő forog velem még gyerekkoromban, amikor kicsi voltam, pehely könnyű és még elbírt... úgy a súlyomat, mint a viselkedésemet és a hibáimat.

Elöntöttek a felgyülemlett érzelmek, a könnyeim patakokban törtek elő, lerogytam a földre, felhúztam a lábaimat és hagytam, hogy magával sodorjon, még magam sem tudom meddig zokogtam.

Már rég engedtem ki ennyire a gőzt, éreztem, ahogy minden haragom elszáll magával víve a csalódottságomat és a bánatomat. Nem maradt más csak a semmi, az üres kongó semmi. Kifele kémleltem a barlangomból és néztem a tengerben eltűnő napot, ahogy lekúszik a végtelen égről és átveszi a helyét a hatalmas hold.

Itt minden tökéletes még a kilátás is. Már- már elszundikáltam amikor, egy idegen hang ütötte meg a fülemet. Felszöktem a helyemről és a hang irányába néztem, arra irányítottam a lámpást, de fénye nem bizonyult elég erősnek, mert nem világított elég messze, ezért inkább próbáltam kivenni bármit is az elém táruló sötétből. A következő pillanatban felrobbant a kezemben a lámpás és ijedtemben reagálni sem tudtam.

- Csodálatos hely, csak az a baj vele, hogy nem csak egyedül te tudsz róla. – lépett elő egy sötét alak, akinek nem láttam egészen addig az arcát, amíg rá nem vetődött a hold fénye.

Onnantól csak menekülni akartam…

         Tökéletes élet: egy szerető család, bő anyagi háttér, jó pár alattvaló, akik lesik minden óhajod és sóhajod, egy saját desinger... nos, igen… itt hiszi azt a tündér, elf, brownie, faelienne és mindenki más, hogy ez tökéletes, ennél több nem is kell. Az én helyzetemben ez kicsit más, ugyanis van egy kiváltságom… maga a trónöröklés lehetősége.

Apám tündér, az anyám lorialet a legtisztább fajból. Családi sarjnak ketten vagyunk az öcsémmel, de rangidősként én a trónt, ő a Szikrázó gárdát kell, átvegye, ha elég idős lesz.

Ilyenek a törvények már a dédszüleim óta. Ami bár nem tűnik régnek mégis közel egy évezrede volt. A dédszüleim a “Harmónia” háborúban vesztették életüket hősiesen, amikor megvédték és újra összeállították a Nagy Kristályt. Azóta az Orákulum nem jelent meg, mert béke honol, de eltűnése előtt kiválasztotta a nagyanyámat Eldarya uralkodójának és ezt mindenki köteles volt elfogadni, mint a “Hatalom” rendelkezését.

Ha betöltöm, a 116-ot tökéletesen használom az erőmet és minden, amit csak lehet, megtanulok Eldarya vezetéséről, népéről, múltjáról, lehetőségeiről és minden egyéb “hasznos” információt majd átmegyek, A VIZSGÁKON akkor átvehetem a trónt a szüleimtől és ők elvonulhatnak, a Szent szigetre ahol nyugalomban élhetik életüket tovább.

Igen… szép is lenne csak az a bökkenő, hogy nem jövök ki valami jól az elvárásokkal. Ha elvárják, hogy a legjobb formámat hozzam, pontos legyek én mind ennek az ellentét teszem néha akaratom ellenére. Legutóbb egy nemesi ebéden köszöntőhöz való felálláskor, amikor a széket hátra toltam eltaláltam a pincért, aki a levest hozta és az pont a leggorombább nemes nyakába zúdult… Másnapra apám megparancsolta, hogy készítsek, és nem készíttessek egy bocsánatkérő csomagot és vigyem el… a visszaúton cuki meggyámbászható famikba botlottam és annyira elrepült az idő, hogy elkéstem az etikett órámat. Mind egyszerű dolgok, de nekem egyáltalán nem megy.

Nos, ez van jelenleg, de ne aggódjatok ez még nekem is elég kusza….